Remember.

annyeong! Ahogy láthattátok, másfél hete nem voltam itt, persze ezt meg is indokoltam; már rengetegszer leírtam, de táboroztam, és páran rágtátok a fülemet, hogy márpedig írjak egy élménybeszámolót. Így tessék, itt van, remélem, kedvet kaptok, hogy jövőre akár ti is csatlakozzatok a médiások táborába, és találkozunk; mert én már biztos, hogy jövőre is ott leszek.

the first moves
Elsőként értem a peronra, ahol a gyülekezőt szervezték; akik nem tudták megoldani, hogy autóval felutazzanak Egerbe, kaptak egy lehetőséget, hogy egy kis DUE-s csapattal felvonatozhatnak az egri vasútállomásra. Így tettem én is, de amint megérkeztem, meg is láttam Dórit és Danit, a két vezetőt, akik nem mellesleg csoportvezetők is voltak. Egy bő óráig vártuk a többieket, ám kissé olyan egyedül éreztem magamat, mint a kisujjam. Mindenki beszélgetett, én azonban nem láttam ismerős alakokat a várakozóban - pedig már a második táboromban jártam. Végül megláttam Arnoldot, aki a tavalyi táborban is legjobb barátommá nőtte ki magát, így máris megvolt a társaságom. A vonatút a lehető legunalmasabban telt, mindenki zenét hallgatott, bár néhányan kihasználták az időt, és ismerkedtek. Így tettem én is; azt gondoltam, olyan jóban leszünk majd, el sem akarunk szakadni egymástól - az első nap óta nem beszéltem velük egy-egy szián kívül. A regisztrációs pultnál megkaptuk a nyakba akasztható névkártyánkat, amit mindig hordanunk kellett (megsúgom, a negyedik nap után már senki sem hordta, nekem is csak a nadrágom egyik övtartójába volt kötözve), valamint egy kék színű karszalagot, ami büszkén hirdette, hogy ez a 36. Médiatábor.
Ezt ténylegesen mindenkinek hordania kellett, bár nem is tudtuk levenni, mivel hasonló volt egy kórházi karszalaghoz, olyanhoz, amit az újszülöttek kapnak. Az összesen 95 ember a gyülekezőtéren tömörült össze, hogy meghallgassák a szabályokat a tűző napon - igen, még este hatkor is elviselhetetlenül sütött. Elmondták, hogy akik az ingyenes pályázattal jöttek, ők négyfelé osztódnak egy-egy tudósítói csoportba, ahol mindenből képezik őket. Ezután forgószínpad következett, ahol megnézhettük a fennmaradó öt csoportot; az irodalmi, fotós, tipográfus, videoblogger és rádiós-újságíró különítmények mindenkit tárt karokkal vártak, mindenkinek sikerült csoportot választani - mint említettem, az irodalmi csoportba iratkoztam fel, és kerültem be. Ezt a második nap reggelén hirdették ki a rádión keresztül.

the days
A napunk a következőből állt: 7:30-kor felcsendült az egyik klasszikus zene, elég hosszú címmel (ITT megtalálhatjátok), majd ezután az East Újjászületés c. dallamaira kászálódtunk ki az ágyból. Ezután elindult a RÉM, vagyis a Reggeli Ébresztő Műsor, amit önkéntes alapon készítettek a táborozók. Ez egy órán keresztül ment, közben reggeliztünk, majd mindenki szabadprogramként visszadőlhetett az ágyába, vagy úgy tett, mint mi: a földszinten lévő kanapénál táboroztunk le, és beszélgettünk. Mindig voltunk ott minimum tízen, a törzshelyünkké vált, minden reggel/szabadidős délelőtt/gondolkozásra elég délután/este ott üldögéltem a többiekkel. Ezután kilenctől előadás következett, egy röpke fél óra volt; itt érdemes jegyzeteket készíteni, hiszen az előadók a szakmában jártasak, nem beszélnek zöldségeket. Mikor végeztünk, kezdődtek a csoportfoglalkozások, ahol alkottunk, megbeszéltük, mit csinálunk, játszottunk, vagy éppen csoportvezetőnk előadását hallgattuk. Mi, irodalmi csoportosok, akiknek neve TextTúra lett (get it?), töltöttük a legtöbb időt a csoportfoglalkozásokon; általában közvetlenül az előadás után kezdtünk, és egészen ebédig nem hagytuk abba. A legkedveltebb játékunk a következő volt: egyikünk mondott egy szót, így tett a következő társunk is, majd a harmadiknak egy mondatot kellett mondani a két szóval. Minél őrültebb és hosszabb volt a mondat, annál jobb volt. Volt egy játékunk, amiben 1 mondatot kellett mondanunk, majd folytatni az előzőét, hogy egy történet alakuljon ki belőle; így jött létre a Tehénmágus és a Tök története, ami egyszer talán napvilágot láthat - persze, ha van rá érdeklődés.
 Minden nap kaptunk egy feladatot, ami alapján persze egy kisebb szösszenetet kellett írnunk. Ilyen volt például az, amikor kaptunk tíz szót (szavat - a kedvenc szavaink közé tartozott, úgy, mint a pipuka, a négylábú tök, vagy a szpukislány): lilahagyma, körömkefe, máz, hangulat, ingatag, rekettyés, keserédes, jubileumi, ajtó, menthetetlen. Ezekből kellett alkotnunk egy kis történetet, az enyémet ITT megnézhetitek. A címért hibáztassátok Lucit, direkt neki írtam.
Az esti meséket is nekünk kellett írni: minden nap este 11-kor volt a takarodó, ami annyit takart, hogy menjünk be a szobánkba, és ott foglaljuk el magunkat; senki sem aludt. Én javarészt a lenti szobákban voltam, ahol a fiúkkal csináltunk ökörségeket, például, ha át szerettünk volna menni egy másik szobába, az ablakon másztunk ki, és mentünk át a következő szobába, nehogy a folyosón járőröző táborvezetőségi tagok meglássanak minket takarodó után. Ilyenkor mindig felcsendült a zene, és ezalatt az egyik rádiós csoporttag felolvasta a mesét, amit az egyikünk írt. Az enyém egy négylábú tökről szólt. Györgyről. Hogy miért négylábú tök? A felezőbulit az újságunk szerkesztésével töltöttük az udvaron, addig a többi táborlakó a Tükörteremben mulatott. Én viszont a mesémen dolgoztam, a legjobbat akartam kihozni belőle, mivel bekerült az újságba is. Körbekérdeztem az ott tartózkodókat, mondjanak egy különleges állatot. Luci volt az, a csoportvezetőnk, aki kijelentette a négylábú tököt, így lett ő a mesém alanya.

the awards
Az utolsó napokon megválasztottuk a tábor emberét, aki idén Ákos lett, a fotós csoport egyik tagja. Mi pedig javában készültünk az utolsó estén lévő felolvasóestre, ahol a tehetség körül kellett novellákat alkotnunk. Az utolsó három napunk így telt: hajnalig való novellaírás, alvás, felkelés, novellák felolvasása, rengeteg rész kihúzása, újraírás, felolvasás, ismét alakítgatás, ebéd (!!), olvasás, újraírás... remélem nem kell sorolnom. Voltak, akik még az utolsó napon, az est előtt pár órával írtak át részleteket a művükből, ilyen voltam én is. A felolvasóestre utolsóként osztottak be; végignézhettem hat társam felolvasását, a világ minden tájáról szóló novelláikat. Az enyémet eltörpültnek éreztem; a médiatáboron belül maradtam. Mégis, Luci megnyugtatott: jó az, amit csinálok. Az utolsó napomon több ölelést kaptam, mint egész életemben; Luci motívációja így bontakozott ki. Nekem segített. A felolvasóesten, mikor az utolsó előtti felolvasó, Eszti a novellája közepére ért, tudatosult bennem, hogy én következem. Hogy miért volt baj? A tábor felénél megbetegedtem, rekedt voltam, köhögtem és tüsszögtem. Nem, nem volt semmi komoly. A szinte mindennapos Spar-túránk utolsóján Luci bevásároltatott velem egy doboz teát, és egy macis mézet. EGY MACIS MÉZET. Ami nagyon ijesztő volt. Őszintén, a lelket is kiijesztette belőlem. Mindig az orrát nyomkodtam, majd mikor ideges voltam, annyira benyomtam, hogy úgy maradt. Minden egyes teafilter elfogyott, amint megittam a bögrével, már küldtek is a teakonyhába egy új adagért.
Mikor felkonferáltak, remegő lábakkal mentem ki, majd egy krákogás és pár köhögés után belekezdtem. Végig remegett a lábam, borzalmasan izzadt a tenyerem, nem mertem máshova  nézni, csak a papírra. Ám úgy tűnt, aggodalomra semmi okom nem volt: vastapsot kaptam.
A díjátadón a csoportunk egész jól szerepelt. Többek között átadták a legjobb Szayly József díjat is: tavaly Jóska meg tudta tartani a címét, ám idén Peti lett a legjobb Szayly Jóska. (a tábor embere gálán leparodizálta a táborvezetőségi tagokat, ez volt a legjobb produkciója) A legjobb Pokemon-vadász két csoportvezető lett, ugyanis nálunk is kitört a Pokemon-őrület, bár idő előtt, mint ahogy Magyarországon hivatalosan megjelent volna; mi átállítottuk mobiljainkat egy külföldi app store-ra, így elérhetővé vált számunkra az alkalmazás. Az utolsó előtti díj a legjobb esti mese címet viselte. Az irodalmi csoport lélegzetvisszafojtva várta, melyikünknek ítélte a vezetőség a címet. Nem fogjátok elhinni, de György története annyira ellepte a zsűri tetszését, hogy én kaphattam meg a díjat! Leírhatatlanul boldog voltam, még mindig remegő lábakkal mentem ki a díjakért, mindenki őrjöngött és éljenzett a hátam mögött. A földöntúli boldogságom nem ért véget azonban itt: megkérték, hogy a tábor utolsó esti meséjét itt, a táborlakók előtt olvassam el, mivel aznap este 11-kor nem volt már takarodó. Örömmel álltam ki a mikrofon elé, és olvastam fel a Tehénmágus történetét. Az eredetit.

the end
Az utolsó reggelen mindenki kialvatlanul ébredt, ám nem foglalkozhattunk most az alvással: sebesen telt el az három óra, amikor is mehettünk a vasútra, hogy hazautazzunk. Sajnos az eső is eleredt, így szemeteszsákot kunyerálva a recepcióstól rohantunk bőröndökkel és táskákkal a peronra. A Keletibe érve mindenki boldogan rohant a szeretteihez; nem is csoda, hiszen tíz napig nem láthattuk egymást. Én, amint hazaértem a fél órás autóútból, azonnal ágynak estem, és kettőtől egészen este tizenegyig nem keltem fel. Este viszont lézengtem, és sipítoztam, hogy miért nem tudok aludni. Még a mai napig nem vagyok a legjobban kipihenve, tegnap is felkeltem, megreggeliztem, majd a kanapén elnyúlva néztem a tévét - öt percig. Igen, elaludtam, fél kettőig fel sem keltem.

Szóval, ennyi lett volna az élménybeszámolóm. Nem számítottam volna arra, hogy ekkora lesz ez a bejegyzés, remélem, mindenkinek megfelelő :D Hamarosan - most tényleg hamarosan - jelentkezem új bejegyzéssel, megígérem! Addig is... tessék, itt van Tehénmágus, a csodás Photoshop-tudásunk eredménye. Megnyerő, nem?